Biztosan mindenki a fociról kér­dezi, na persze: Sevcsenkónak hívják. Pedig Jana Sevcsenkó­nak nincs köze a Milán arany-labdás csatárához, neki a cirkusz világához van köze; manapság egyre több. Jana Sevcsenko fia­tal és máris sikeres üzletasz-szony. Hírlik: minden pénzét, pénzzé tehető vagyonát cirkusz­műsorokba fektette, mert hitt abban, hogy a jó cirkusz egyben jó üzlet is. Alighanem igaza volt: ma már három vizes és két jeges programja járja a világot, utób­biak közül az egyik a Fővárosi Nagycirkuszban látható augusz­tus végéig. A Varázslatos jégvilág a színház és a revü elemeit is ma­gába olvasztó, a mostanában di­vatos és keresett művészcirku­szok receptje szerint összegyúrt műsorfolyam. Olyan, amelyben látványos kosztümök, izgalmas fények, többnyire hatásos kore­ográfiák és persze megfelelő mi­nőségű attrakciók szórakoztat­ják a nézőt. A műsor harmincöt szereplőjét nem a műkorcsolyá­zósport kiöregedetett sztárjai közül válogatták, így tehát a sport világából ismert jó nevű bajnokokat ne is keressünk a po­rondon. A fellépő fiatalok vi­szont többségükben máris érett artistaművészek.

A program első része azért olykor-olykor picit elbizonytala­nítja a nézőt. A vitathatatlanul súlyos pompával, rafinált fé­nyekkel, az álomszerű jelenetek­hez igazított, furcsa zenével megbolondított műsorban több olyan számot láthat, amelynek nem sok köze van a műsor lénye­gét adó csúszós közeghez. Láthat például levegőszámot, aztán csetlő-botló, síppal csicsergő bo­hócokat, de ők sem igazán jégre komponált viccekkel parádéz­nak. És bár egy zsonglőrmutat­ványt imitáló jelenetben hófehér galambokat használni labda he­lyett kétségkívül hatásos és ere­deti ötlet, az együgyű szemlélő mégiscsak azt várja, mikor kap már főszerepet a jég. Örül, az­tán, amikor néhányan magasí­tott korcsolyával érkeznek, végre összekapaszkodik a pompa és az attrakció.

A szünet után valóban fel­élénkül a műsor: ekkor már tényleg megérkezünk abba a jég­világba, amely nem csupán va­rázslatos, de a cirkusz lényege szerint kockázatos, és a benne mozgolódóktól teljesítményt is követel. Barokk ruhás szereplők érkeznek, egyikük nyolc méter magas rúdon ügyeskedő akroba­tát egyensúlyoz, és ez még a biz­tos talajon sem könnyű, hát még pengevékony korcsolyával a csú­szós jégen. A francia kártya lap­jait idéző jelmezben egyke-rekűzik egy csapat, a pikk ász az­tán bebizonyítja, hogy magas egykerekűn is képes biztonságo­san mozogni a síkos jégen. Lazí­tásképpen idomított cicák, tánc betétek, ekkor már bátrabban megálmodott kosztümökben, érdekes zenére.

Az utolsó huszonöt perc Julia Denisenkóé és néhány termetes jegesmedvéé. Az emberben ott feszül a szorongás, reméli, hogy nem kényszerítik a mackókat kí­nos marhaságokra, és szerencsé­re tényleg nem. A csúszda rend­ben van, kicsi fintor gyanánt még a hárfázás is belefér, az ta­lán necces egy hangyányit, amikor az egyik maci korcsolyával közlekedik a színre, de be kell látnunk, amennyiben táncolni szeretne idomár és dédelgetett kedvence, nincs mese: korcso-lyára kell pattanniuk. Amikor aztán az egyik medve óriási mik­rofon mögé lép, és Hofi Géza Kell egy kis áramszünet című örökzöldjét kezdi playbackelni, kicsit megint megijedünk, de szerencsére ez a lidérces pillanat rövid, és belül marad a jó ízlés határán. A medveszám tényleg kellemes, és persze nem tűnik veszélyesnek, pedig, mint ké­sőbb megtudjuk, ezek az állatok nemcsak a kekszet (!) szeretik, de olykor az idomárt is megkós­tolják.

Mindent összevetve a Varázs­latos jégvilág szép, látványos műsor, teljesen más, mint a ha­gyományos cirkusz, a jegy sem kerül többe annál, amit egy mo­zifilmért fizetünk manapság.